Másnap is hideg, csípős idő volt. Az örök ősz birodalma. Messzi gyárkéményekből fehér füst fodrozódott és veszett bele az égbolt szürkéjébe. Egy csöves cigit kért Szikrától, aki nem tudott adni, így sajnálkozva állt tovább. A koszos fickó vállat vont, majd nagyot húzott a kezében lévő üvegből.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog ez a könyv. Az ábrázolt világ nyomasztó szürkeségét tökéletesen jellemzi a fenti pár sor, de ez a szürkeség egy percre sem untat; mert a hétköznapi ember életének szürke hétköznapjait és küzdelmeit tárja az olvasó elé, azaz felismerjük benne önmagunkat, rólunk szól. A szereplők bármelyike lehetnél te is és én is, azokban az időszakokban, amikor eluralkodik rajtunk a fásultság, az „örök ősz birodalma”, ahogy az író nevezi. Mind ismerjük azt az érzést, amikor folyton szürke fölöttünk az ég, az összes ember közömbösnek tűnik körülöttünk, a napok egyformák, mégis (vagy pont ezért?) minden nap egy küzdelem. A szereplők időről időre felteszik az élet nagy kérdéseit, és lényeges megállapításokat tesznek életről, halálról, célokról. A könyv talán legfontosabb kérdése, hogy mi az élet értelme, mi az, amiért érdemes küzdeni. Úgy gondolom, hogy egy kielégítő, mégis igazán egyszerű választ ad erre a regény.
Tudod, láttam birodalmakat létrejönni. És láttam ugyanezeket a birodalmakat elporladni pillanatok alatt. Ismertem milliónyi embert, és tudod mire jöttem rá? Az emberek mindig ugyanazok. Nem változnak. Senki és semmi nem változik.
Egy szürke város szélén bizonyos időközönként összejön egy csapat ember. Mindegyikük különleges, mert egy spirál jelet hordanak a testükön, ami azt jelzi, hogy kiválasztottak. A megadott időben kiállnak egymás ellen pisztolypárbajban, és aki nyer, azaz aki életben marad, megkapja a legyőzött fél életét, és meghosszabbodik a sajátja. Emellett elpusztíthatatlanok, csupán az Öregtől, a ceremóniamestertől kapott pisztolyokkal lehet őket megölni. Bárki bárkit kihívhat, de a kihívást nem lehet sem visszavonni, sem elutasítani. Ölniük kell az életben maradásért, a hosszú életért, de emellett bármikor kiszállhatnak azzal, hogy soha többé nem mennek el a párbaj helyszínére. Ekkor szépen lassan megöregszenek, és végül meghalnak. Vannak, akik így döntenek, vannak, akik soha el sem jönnek, pedig megjelenik rajtuk a jel. De vannak olyanok is, akik nem akarják feladni a hosszú életet. És vannak, akik nem merik. Egy átlagos emberért a halál egyszer eljön. Általában tragikumként éljük meg, hogy nem tudjuk, ez mikor történik meg. De vajon nem rémisztőbb az, ha nekünk kell döntenünk, és önként elhagynunk az életet? Képesek lennénk rá?
Miközben Szikrát a jutalomként kapott energia járta át, mérhetetlen keserűség szállta meg. Egy újabb életet oltott ki. Nem akarta. Vagy mégis? Csupán életösztöne védte meg? Érdemes-e egyáltalán ezen gondolkozni? Biztos volt benne, hogy ezúttal lassabban csinálta, mint ahogy képes lett volna rá. Sajnálta a srácot, de fel tudta volna áldozni magát emiatt? A válasz „nem” volt, hiszen győzedelmeskedett, de mennyi része volt ebben a biológiai parancsnak, és mennyi tudatos énjének? Eljuthat addig a pontig, amikor készakarva választja a halált?
Semmi sem olyan biztos, mint a halál […] És semmi nem olyan bizonytalan, mint az, hogy mikor jön el értünk.
A Megjelöltek fontos kérdéseket tesz fel életről, halálról, küzdelemről és célokról, ezért úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kellene ismernie. Felnyitja a szemet, és megnyugtatja a lelket. Garantáltan mindenki több lesz azután, hogy elolvasta.
https://hazairok.blogspot.com/2021/09/gregus-gabor-megjeloltek.html
Kezdjük a külalakkal. A cím tagolása először fura volt, de gondoltam, hogy az ölteknek lesz funkciója, és lett is, sőt a jelnek is, úgyhogy tetszett a szójáték. A spirál is jól fest, a borító színvilága is, úgyhogy tetszik ez a letisztultság, ami a könyv külsejét jellemzi. Viszont a beltartalommal akadtak gondjaim.
A történet fő mozgatórugója a Gépezet, ami előtt pisztolypárbajok zajlanak, ahol a győztes megkapja a vesztes életesszenciáját vagy mit, ami által megőrzi fiatalságát és halhatatlanságát.
"A dicsőség csábító érzete rég eltűnt, maradt az egyszerű, életben maradni koncepció."
Minden évben egy hétig, egy megadott helyen zajlanak a párbajok, ahol sok karaktert ismerünk meg ugyan, a történet mégis a hanyag Szikrát helyezi fókuszba. A húszévesnek kinéző fickó vérprofi párbajozó, bár mióta a megnyerő és borzasztóan beképzelt Herceg párbaj során megölte szerelmét, a főhős felvette a "nekem aztán minden mindegy" stílust. Revansot nem vesz, mert hajdani kedvese megeskedte, hogy ne tegye, úgyhogy főhősünk csak sodródik az árral. Egyedül legjobb barátja, a szelíd mackó, Pöröly tartja életben mindaddig, amíg a klubban fel nem tűnik egy csinos, lila hajú újonc, Indigó, aki szempillantás alatt elvarázsolja Szikrát. Őszintén szólva, hálát rebegtem az égiek felé amikor Indigó feltűnt a színen, mert Szikra borzalmasan unalmas karakter volt egymagában. Értem és megértem a drámáját, de a hanyagsága meg az a negatív köd amibe bevackolta magát, úgy éreztem, megmérgez. Az sem segített, hogy a könyv kezdetben a leírásokkal akart megfogni, mert jobban szeretem az olyan történeteket, amik karakter és cselekményközpontúak. Persze kell a jó leírás, ami megízesíti a történetet, de ne csak az vigye el a hátán a sztorit. Ám amikor a legnagyobb kulimászban voltam a könyvvel, szerencsére kaptam pár fejezetet más szereplők szemszögéből is, ami úgy kellett, mint egy falat kenyér. Felüdülés volt olvasni a többi megjelöltről, mint mondjuk Plazmáról, akivel azonosulni tudtam, mert őt is az érdekelte, ami engem: kik ők? Mi ez az egész párbajosdi? Mi a Gépezet és mi ennek az egész koncepciónak a lényege? Ez üdítő volt, hisz minket embereket is borzasztóan érdekel az emberiség eredete.
"Egy másik csodalényt kell megölnie, hogy ő csodalény maradhasson."
De, legfőképp Hercegről volt érdekes olvasni. Ebben a sunyi antikrisztusban tobzódott a lehetőség, amit Gregus Gábor ki is használt abban a 250 oldalban. Persze nem tuszkolom be a plátói szerelmeimnek fentartott szobába, mert annyira azért nem vagyok elborult. Herceg egy igazi gyűlöletes karakter azzal a megnyerő, de istenkomplexusos stílusával, viszont el kell ismerni, hogy jól ki van dolgozva. Ahogy Pöröly is, aki pont az ellentéte. Utóbbi mellesleg kedvencemmé is vált.
Amíg Pörölyt szerettem, Herceget meg nem, addig Szikra teljes mértékben hidegen hagyott. Nem sok mindent mozgatott meg bennem, és ez azért fájt, mert mégis csak az egyik főszereplőről van szó. Vele együtt Indigó sem fogott meg, az enyelgéseik meg aztán végképp nem hatottak meg. Fura. Pedig romantikus alkat vagyok, párás szemmel lesem mindig a szerelmi szálak alakulását, itt meg valahogy olyan meh volt az egész. Azt hiszem a rövid időn belül bekövetkezett túlzott sziruposságtól csömörlöttem meg. Pedig Gregus Gábor jól ír. A stilusa kellően választékos és olvasmányos, a karakterei nagyja is jól felépített. Csak Szikránál éreztem azt, hogy valami félrecsúszott.
https://anniemindenesblogja.blogspot.com/2021/06/gregus-gabor-megjeloltek.html
